2013. január 26-27
Szabó Éva, Molnár Tibor, Nagy Gyula, Kollár Kinga, Komár Attila, Papp Szilvia, Török Dániel, Tóth Attila, Simon András, Baranyi Éva
Tavaly nyári katasztrofális hangulatban, és jóval idő előtt véget ért mászótúránk óta rendkívül eredményes testsúlynövelő programon vettem részt, míg a mászás felé történő elköteleződésem a nullához konvergált. Az említett mászótúra eredményeképpen igen erősen elgondolkodtam a mászócuccaim vaterára történő felpakolásán, és bár ezt végül mégsem tettem meg, a mászáshoz való viszonyomat kénytelen voltam erősen átértékelni. Így az elmúlt fél évben két gyenge sziklamászási kísérleten kívül semmi érdemleges nem történt az életünkben. Illetve dehogynem: belekeveredtünk egy barlangrend nevű társaságba, akik egy laza hegymászó-túrázó csoportosulás. Hála egy-két lelkes tagjuknak, igazán sűrűn szerveznek mindenféle túrákat a könnyűtől a nehézig az év majdnem minden hétvégéjére. Szóval felkerültünk ennek a társaságnak a levelezőlistájára. Mivel minden héten jönnek a különböző túralehetőségek, egyszerűen nem tudunk nem foglalkozni a mászással, legalább elméleti szinten. Lényeg, hogy ezt a Lomnici csúcs mászó túrát is ők találták ki, s összeszedve minden lelkierőnket bejelentkeztünk rá.
Az eredeti terv szerint első nap Tátralomnici indulás után felgyalogoltunk volna a Kőpataki házhoz, s a felvonóházban aludtunk volna. Mivel a szervezők által összeszedett információk szerint a felvonóépületben történő bivakolás elég kétségesnek tűnt (az ott alvást állítólag időközben megtiltották) így az a döntés született, hogy a szállás a 300 méterrel lejjebb lévő Zamkovszki házban lesz. Ez azt jelentette, hogy a csúcsmászó napon ennyivel több szintet kellett menni, amit én már - tekintettel a fent vázolt sportos életmódra - nagyon sokalltam, így mi végül úgy döntöttünk, hogy külön utakat járunk, és az eredeti tervnél maradunk. Viszont minket is megijesztettek a hírek a bivakolás bizonytalanságáról, ezért próbálkoztunk valami biztos információt szerezni annál is inkább, mivel éjjelre -15 fokot jósoltak. Interneten keresgéltünk valami blogot, túraleírást vagy bármit, ami szerzőjét elérjük, és tőle információt kaphatunk. Így esett az első választásunk az egyik hazai túraszervező cégre, amelyik weblapja szerint meglehetősen gyakran jár azon a vidéken. Mikor kérdésünket feltettük, az illető közölte, hogy természetesen tudja a választ de nem mondja meg. (Igen, jól értettétek.) András annyira meglepődött, hogy eleinte össze-vissza beszélt, de aztán sikerült végre rávennem, hogy tegye már le a telefont. Letaglózottságunkból viszonylag hamar észhez tértünk, és az illetőt úgy könyveltük el, mint aki teljesen normális, csak éppen rossz napja volt. Végül is nekünk is elgurul időnként a gyógyszerünk. András pedig felhívott egy másik, ezúttal normális blogírót, aki nem hajtott minket el a fenébe, hanem elárulta a nagy titkot, hogy bár korábban bevett gyakorlat volt, mára tényleg megtiltották a felvonóépületben alvást. Így a kinti bivakolás maradt, amihez elővettem a korábbi 7000 feletti mászásokhoz beszerzett hálózsákjaimat, és összepakoltuk a cuccot.
Másnap délelőtt féltizenegykor indultunk el, és három óra után értünk Tátralomnicra. Pakolászás és terepszemle után háromnegyednégykor indultunk útnak a sípálya szélén. Köszönhetően a késői időpontnak a sielők rövid időn belül elhagyták a terepet, a ratrakok viszont munkába álltak legnagyobb örömömre. Én ugyanis erős vonzódást érzek minden nagy géphez, legyen az komp, sífelvonó gépház, ratrak, vagy bármi egyéb. Még a nagy zajt is elviselem a látványért. Szóval így baktattunk felfele, és már a köztes állomást is jócskán elhagytuk, mire ránk sötétedett. Közben bekapcsolták a hóágyúkat, ezek már közel sem tetszettek annyira, mint a ratrakok. Nagy szerencsénkre nem volt szél, így különösebb problémát nem jelentettek, de az út hangulata a békés esti túráétól eltérően inkább a hóviharét idézte a folyamatos sziszegéssel, meg a kavargó műhóval. Negyed nyolcra értünk fel a felvonóépülethez, addigra már teljesen átfagytam. Bent fiatalok pezsgőztek, de az ajtók tényleg nem voltak nyitva. András valamiféle sugallattól vezérelve körbejárta az épületet, és lőn: hátul mégis talált egy nyitott ajtót, úgyhogy besettenkedtünk. Nem maradtunk sokáig inkognitóban, mert végül kijöttek egy személyzeti ajtón, de szerencsétlen látványunktól ellágyult szívvel hagyták, hogy ott aludjunk. Megittuk a felcipelt forralt bort, és már fejenként két zacskós levesen is túlkerültünk, mire kezdtem kiolvadni. Kilenc óra körül lefeküdtünk aludni, de ez nem ment annyira simán, mivel a fent maradt személyzet elképesztő bulit csapot ordíttatott zenével, kurjongatással, néha ajtócsapkodással, úgyhogy alvásról ott bent szó sem lehetett. Így végül 10 óra tájt mégis kihurcokodtunk és bevackolódtunk a nagy zsákokba. Kint aludtunk vagy három órát, aztán nekem más okból kifolyólag ki kellett mászni, és akkor már be is néztem megint a házba. A zene elült, az épületben teljes csönd volt, úgyhogy visszaszivárogtunk a jó fűtött váróba, és még három órát aludtunk.
Reggel négykor csörgött az óra, és fel is keltünk, de mégis annyit szerencsétlenkedtünk a pakolással meg az evéssel, hogy végül negyed hatkor tudtunk elindulni. Azért így utólag visszagondolva nagy mázlink volt a házzal. Még a hangoskodással együtt is. A bivakolásban ugyanis nem az a szörnyű, amikor az ember már bent van a hálózsákban, hanem az addig tartó dolgok: hogy a pakolást, az evést, a főzést és mindent kint a mínusz fokokban kell csinálni. Ennél már csak egy borzasztóbb dolog van, a reggel, amikor meg ki kell mászni a hálózsákból... Ehelyett most melegben tudtunk mindezekre sort keríteni.
Szóval végre útra keltünk, szép tiszta, szélcsendes hajnali hidegben. A Lomnici nyeregbe a sípályán mentünk fel, jó lassan. Már majdnem elértük a felvonó felső végét, mikor végre felkelt a nap. Ez igencsak jól jött mert a lábaim már kezdtek lefagyni. Közben jött az sms a többiektől, hogy elérték a lenti felvonóházat, és idővel meg is láttuk őket szivárogni felfelé utánunk. Mi tovább indultunk, eleinte nagyjából a gerincen mentünk, keresgetve a könnyen járható részeket. Nem volt nehéz az út, szinte végig tudtunk hóban menni, csak néha koppant sziklán a hágóvasunk. Lassan felértünk a Lomnici vállra. Innen kinéztük merre tudjuk legegyszerűbben elérni a felvezető kuloár alját, s arra vettük az irányt. Ekkorra már a többiek is kiabálótávolságba kerültek. Mi a kuloár alját céloztuk meg, a többiek viszont a láncos úton mentek felfelé. 30 méterrel feljebb, ahol a két út találkozik, csakhamar feltűnt Tibi és Attila nevű társunk, akit addig nem ismertünk. Mi szépen haladtunk tovább a kuloárban. András már nagyon várta, hogy hagyjanak már le a többiek, mivel nagyon unta a nyomtaposást, ami addig teljes egészében rá hárult. Én ugyanis annyira lassan megyek, ha nyomot kell taposnom (egyébként is), hogy ő egész egyszerűen szétunja magát mögöttem, úgyhogy inkább elől "szeret" menni. De erre egyelőre hiába várt, mivel Tibi nem mozdult a láncos szakasz tetejéről, viszont némi ingerültséget véltünk a hangjában felfedezni, ahogy hangosan mondta a magáét a lentieknek. Hogy mit mondott pontosan azt nem értettük, de olyan szavak voltak benne, mint bulincsomó, csiliárdszor megkötött csomó, pereccsomó, szóval ebből okosan kitaláltuk, hogy tán valami csomókötési probléma adódhatott odalent. Közben Attila mégis utánunk eredt, és - rendes dolog volt tőle - le is hagyott minket. Megejtettük szépen a bemutatkozást is, aztán mentünk utána. A hó egy darabig nagyon jól tartott, de később sziklákra értünk, amikről csúszott le a vékony hóréteg. Szerencsére helyenként a fix láncokat sikerült megtalálni és kiásni a hó alól, így felhuzigáltuk magunkat a neccesebb részeken. A legfölső 20 méteren már szabályos turistalátványosság is lett belőlünk. A felvonóval érkezők szép libasorba állva bámulták a teraszról, ahogy próbálunk fölkúszni az utolsó szakaszon. Az elől mászó Attila egyenesen kinyomta magát az utolsó sziklás-havas-csúszós részen, utána András már inkább kimászott balra a gerincre. Én is ezt az utat választottam, az utánunk jövők pedig ki-ki belátása szerint. Fönt fotóztunk, meg mindenkit bevártunk (tízen voltunk összesen), aztán benyomultunk a kávézóba, és nagyon élvezkedtünk a helyzeten. Nem minden csúcson várja az embert ekkora luxus. Fűtött wc meg forró tea bőrfotelban... Korábbi lenti sejtéseink is igazolást nyertek, mivel a holtidőt kihasználván Szilvi elkezdett csomókötési leckéket adni az érintetteknek :-) Jól megültünk a melegben, aminek persze az a hátránya, hogy az embernek egyáltalán nincs kedve újra kimenni, de végül erre is sor került. Ketten úgy döntöttek, hogy felvonóval mennek le, így csak nyolcan indultunk el. Ereszkedéssel jutottunk túl a fenti rosszabb részeken, aztán a visszaút nagyjából eseménytelenül telt. András mondjuk elhagyta a kesztyűjét útközben, de nála ez egyáltalán nem újság. Lent a felvonóházban összevártuk egymást, aztán - miután mindenki hazaútja rendeződött - elindultunk lefelé, immár hárman, mivel a szintén ezen a túrán megismert Dani nevű mászótársunk velünk utazott haza. A többiek a Zamszkovszki ház érintésével indultak lefelé. Viszonylag gyorsan leértünk, beültünk a kocsiba és fél11 körül már itthon is voltunk.
Szabó Éva, Molnár Tibor, Nagy Gyula, Kollár Kinga, Komár Attila, Papp Szilvia, Török Dániel, Tóth Attila, Simon András, Baranyi Éva
Tavaly nyári katasztrofális hangulatban, és jóval idő előtt véget ért mászótúránk óta rendkívül eredményes testsúlynövelő programon vettem részt, míg a mászás felé történő elköteleződésem a nullához konvergált. Az említett mászótúra eredményeképpen igen erősen elgondolkodtam a mászócuccaim vaterára történő felpakolásán, és bár ezt végül mégsem tettem meg, a mászáshoz való viszonyomat kénytelen voltam erősen átértékelni. Így az elmúlt fél évben két gyenge sziklamászási kísérleten kívül semmi érdemleges nem történt az életünkben. Illetve dehogynem: belekeveredtünk egy barlangrend nevű társaságba, akik egy laza hegymászó-túrázó csoportosulás. Hála egy-két lelkes tagjuknak, igazán sűrűn szerveznek mindenféle túrákat a könnyűtől a nehézig az év majdnem minden hétvégéjére. Szóval felkerültünk ennek a társaságnak a levelezőlistájára. Mivel minden héten jönnek a különböző túralehetőségek, egyszerűen nem tudunk nem foglalkozni a mászással, legalább elméleti szinten. Lényeg, hogy ezt a Lomnici csúcs mászó túrát is ők találták ki, s összeszedve minden lelkierőnket bejelentkeztünk rá. 
Az eredeti terv szerint első nap Tátralomnici indulás után felgyalogoltunk volna a Kőpataki házhoz, s a felvonóházban aludtunk volna. Mivel a szervezők által összeszedett információk szerint a felvonóépületben történő bivakolás elég kétségesnek tűnt (az ott alvást állítólag időközben megtiltották) így az a döntés született, hogy a szállás a 300 méterrel lejjebb lévő Zamkovszki házban lesz. Ez azt jelentette, hogy a csúcsmászó napon ennyivel több szintet kellett menni, amit én már - tekintettel a fent vázolt sportos életmódra - nagyon sokalltam, így mi végül úgy döntöttünk, hogy külön utakat járunk, és az eredeti tervnél maradunk. Viszont minket is megijesztettek a hírek a bivakolás bizonytalanságáról, ezért próbálkoztunk valami biztos információt szerezni annál is inkább, mivel éjjelre -15 fokot jósoltak. Interneten keresgéltünk valami blogot, túraleírást vagy bármit, ami szerzőjét elérjük, és tőle információt kaphatunk. Így esett az első választásunk az egyik hazai túraszervező cégre, amelyik weblapja szerint meglehetősen gyakran jár azon a vidéken. Mikor kérdésünket feltettük, az illető közölte, hogy természetesen tudja a választ de nem mondja meg. (Igen, jól értettétek.) András annyira meglepődött, hogy eleinte össze-vissza beszélt, de aztán sikerült végre rávennem, hogy tegye már le a telefont. Letaglózottságunkból viszonylag hamar észhez tértünk, és az illetőt úgy könyveltük el, mint aki teljesen normális, csak éppen rossz napja volt. Végül is nekünk is elgurul időnként a gyógyszerünk. András pedig felhívott egy másik, ezúttal normális blogírót, aki nem hajtott minket el a fenébe, hanem elárulta a nagy titkot, hogy bár korábban bevett gyakorlat volt, mára tényleg megtiltották a felvonóépületben alvást. Így a kinti bivakolás maradt, amihez elővettem a korábbi 7000 feletti mászásokhoz beszerzett hálózsákjaimat, és összepakoltuk a cuccot. 
Szóval végre útra keltünk, szép tiszta, szélcsendes hajnali hidegben. A Lomnici nyeregbe a sípályán mentünk fel, jó lassan. Már majdnem elértük a felvonó felső végét, mikor végre felkelt a nap. Ez igencsak jól jött mert a lábaim már kezdtek lefagyni. Közben jött az sms a többiektől, hogy elérték a lenti felvonóházat, és idővel meg is láttuk őket szivárogni felfelé utánunk. Mi tovább indultunk, eleinte nagyjából a gerincen mentünk, keresgetve a könnyen járható részeket. Nem volt nehéz az út, szinte végig tudtunk hóban menni, csak néha koppant sziklán a hágóvasunk. Lassan felértünk a Lomnici vállra. Innen kinéztük merre tudjuk legegyszerűbben elérni a felvezető kuloár alját, s arra vettük az irányt. Ekkorra már a többiek is kiabálótávolságba kerültek. Mi a kuloár alját céloztuk meg, a többiek viszont a láncos úton mentek felfelé. 30 méterrel feljebb, ahol a két út találkozik, csakhamar feltűnt Tibi és Attila nevű társunk, akit addig nem ismertünk. Mi szépen haladtunk tovább a kuloárban. András már nagyon várta, hogy hagyjanak már le a többiek, mivel nagyon unta a nyomtaposást, ami addig teljes egészében rá hárult. Én ugyanis annyira lassan megyek, ha nyomot kell taposnom (egyébként is), hogy ő egész egyszerűen szétunja magát mögöttem, úgyhogy inkább elől "szeret" menni. De erre egyelőre hiába várt, mivel Tibi nem mozdult a láncos szakasz tetejéről, viszont némi ingerültséget véltünk a hangjában felfedezni, ahogy hangosan mondta a magáét a lentieknek. Hogy mit mondott pontosan azt nem értettük, de olyan szavak voltak benne, mint bulincsomó, csiliárdszor megkötött csomó, pereccsomó, szóval ebből okosan kitaláltuk, hogy tán valami csomókötési probléma adódhatott odalent. Közben Attila mégis utánunk eredt, és - rendes dolog volt tőle - le is hagyott minket. Megejtettük szépen a bemutatkozást is, aztán mentünk utána. A hó egy darabig nagyon jól tartott, de később sziklákra értünk, amikről csúszott le a vékony hóréteg. Szerencsére helyenként a fix láncokat sikerült megtalálni és kiásni a hó alól, így felhuzigáltuk magunkat a neccesebb részeken. A legfölső 20 méteren már szabályos turistalátványosság is lett belőlünk. A felvonóval érkezők szép libasorba állva bámulták a teraszról, ahogy próbálunk fölkúszni az utolsó szakaszon. Az elől mászó Attila egyenesen kinyomta magát az utolsó sziklás-havas-csúszós részen, utána András már inkább kimászott balra a gerincre. Én is ezt az utat választottam, az utánunk jövők pedig ki-ki belátása szerint. Fönt fotóztunk, meg mindenkit bevártunk (tízen voltunk összesen), aztán benyomultunk a kávézóba, és nagyon élvezkedtünk a helyzeten. Nem minden csúcson várja az embert ekkora luxus. Fűtött wc meg forró tea bőrfotelban... Korábbi lenti sejtéseink is igazolást nyertek, mivel a holtidőt kihasználván Szilvi elkezdett csomókötési leckéket adni az érintetteknek :-) Jól megültünk a melegben, aminek persze az a hátránya, hogy az embernek egyáltalán nincs kedve újra kimenni, de végül erre is sor került. Ketten úgy döntöttek, hogy felvonóval mennek le, így csak nyolcan indultunk el. Ereszkedéssel jutottunk túl a fenti rosszabb részeken, aztán a visszaút nagyjából eseménytelenül telt. András mondjuk elhagyta a kesztyűjét útközben, de nála ez egyáltalán nem újság. Lent a felvonóházban összevártuk egymást, aztán - miután mindenki hazaútja rendeződött - elindultunk lefelé, immár hárman, mivel a szintén ezen a túrán megismert Dani nevű mászótársunk velünk utazott haza. A többiek a Zamszkovszki ház érintésével indultak lefelé. Viszonylag gyorsan leértünk, beültünk a kocsiba és fél11 körül már itthon is voltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése