Kúszva-mászva fel, helikopterrel le

A fal bal széle felé van a mászóút

Ezt a bejegyzést okulás-miheztartás végett írom, nem pedig azért, mert túl büszke lennék rá.

Történt 2013. júliusának végén, hogy az időjárás és a társaság is megfelelőnek látszott egy jó mászótúrához az Enns völgyében, a Gesauseberge hatalmas sziklafalán. Így hát elindultunk négyen péntek délben. Délutánra meg is érkeztünk a Haindlkarhütte parkolójába.

Még ezen a napon felmentünk a Hüttébe, ahol az éjszakát töltöttük.

Másnap reggel indultunk a Peternpfad nevű úton felfelé. Ez egy kettes mászóút, de igazi mászó része rövid, több helyen normál gyalogösvényen vezet az út. Minden esetre elképesztően szép, ahogy a hatalmas sziklafal közepén megy fel az ember egy olyan helyen, amit előzőleg a Hütte teraszáról bámészkodva nem nagyon tudott volna elképzelni.

Itt még épségben

Nos ezen az úton felmentünk, aztán tovább a Dachlgraton fel egészen a Hochtor csúcsára, majd le a Jozefinensteigen, és a Hesshütte érintésével tovább a Wasserfallwegen a parkolóig. Ennek az útnak túrabejárás volt a célja. Már régóta nézegettem ezt a túrát, szerintem nem sziklamászóknak nagyon izgalmas lehet. Most végre úgy tűnik, lehetőség nyílt, hogy régi ismerősöm, Lesták Erzsi új túraszervező cégének, a Trekking Toursnak a kínálatába felkerüljön.

Emiatt végigfotóztam a túrát, és este elégedetten dőltem be a sátorba, gondolván, ennyi volt a munka, mostantól pedig jön a szórakozás.

Másnapra ugyanis egy szép hosszú mászóutat terveztünk, ami nem is volt nehéz (5-, A0-val 4+), bár a kalauz szerint egy-egy 35-45 méteres hosszban jó, ha egy-két nittet találni. Emiatt fel voltunk szerelkezve "vasakkal", éksor, friendek, stb. Ja, a nevét is leírom azért: Peternschatenkopf Nordostwand, hátha valakit érdekel majd. Peternschartenkopf-nordostwand

Másnap negyed hétkor indultunk el, ami kicsit későnek bizonyult, kiváltképp az én lassúságomhoz képest. Nekem ugyanis a beszállásig lévő 1000 méter szint megtételéhez kellett a kaller szerinti 3 óra, és még ezután jött egy 70 méteres 1-2-es mászás a tényleges, biztosított mászás kezdetéig. Minden esetre reggel még sátrat is kellett bontani, emiatt már előre borítékolható volt a késői indulás. Aztán hiába értem fel (a többiek már rég ott voltak) negyed 10-re, a tényleges mászást nem kezdtük meg, csak kb. 3/4 11-kor. Először ugyanis eltévedtünk azon a 70 méteres mászós szakaszon, ami finoman szólva művészet volt. A kaller teljesen pontosan mutatta, hogy a falra merőlegesen, és nyílegyenesen fel kell menni, de mi mégis elmentünk az előttünk szintén szerencsétlenkedők után jobbra, aztán fel, aztán szerencsétlenkedtünk, aztán lemásztunk, stb. Mindez a cihelődéssel együtt újabb másfél óra késedelmet jelentett. (1. tanulság - ne hagyatkozz másra, győződj meg magad arról, hogy merre kell menned, így csak magad okolhatod, ha vissza kell másznod.....S.A.)

Végre azonban elkezdhettük a mászást. A kő kiváló, apró lyukacsokkal tele, gyakorlatilag lépés nélkül is ragadt rajta a cipő. Az út vonalvezetése teljesen logikus, és a kalauzzal is összhangban volt. Szóval egyértelmű volt a dolog, legalábbis nagy vonalakban. Viszont mivel nem volt kinittelve, néhány méterrel könnyedén el lehetett térni az optimális vonaltól, ami persze időnként meg is nehezítette az utat.
Mindezek mellett nem gyorsan, de jól haladtunk, egészen a 14. kötélhossz végéig. Ekkor már csak három hossz volt hátra, mindet 4-esre adták, tehát elkezdtünk "lelazulni", legalábbis utólag így látjuk. Másra ugyanis nem tudjuk ráfogni, hogy András, akire a 15. hossz előre mászása jutott, rögtön a stand felett "elkönnyelműsködte" a dolgot. Egy kisebb sziklatömböt kellett megkerülni alulról vagy felülről, aztán balra folytatni a mászást. Úgy döntött, hogy felülről próbálja meg. Már az első néhány lépésnél mondta, hogy szerinte nem erre kell menni, hanem vissza kéne mászni, és alulról elmenni. (Sőt, már a standba érés előtt tisztán láttam, hogy merre kell majd az utat folytatni...S.A.) Mondta, hogy bár lépés még akad, de fogás nincsen. De azért (ha már ott van) még egyet fellép, hogy szétnézzen. Na ezt nem kellett volna, mert ekkor kibillent az egyensúlyból, és már perecelt is le a stand alá hangos kiabálás kíséretében. (A kiabálásra nem emlékszem, de valami hang az biztosan kijött a torkomból, valami olyasmi, hogy "vigyázz, jövök"...aztán már csak a 80 kg-om becsapódásának a puffanós hangja. Na ez a hang még azóta is visszacseng a fülembe. S.A.) Szerencsére nem esett, csak 7 méter körül. Na persze a 7 méter az erősen relatív, és azért ha nekem kéne ekkorát esni, akkor soknak minősíteném, de ő a "nem túl nagy" kategóriába sorolta. 

Az első ijedelem után láttuk, hogy a feje ép, a csontja sehol nem lóg ki belőle, és a végtagjai sem állnak rendellenesen. A bokáját fájlalta ugyan, és a könyökéből ömlött a vér, de eleinte csak annyit mondott, hogy rémesen sajnálja, de az utolsó három hosszt most majd végig nekem kell elől mászni :-).

Nos, azért nem lett ennyire egyszerű a kijutásunk a falból. 

A fal, ahogy az országútról látszik. Jobb szélen fent a fehér karikával jelzett helyről esett ki.

Még pár percig pihegett ott, aztán nagy levegőt vett, és valahogy felevickélt mellém a standba. Az a 3-4 méteres mászás elég is volt ahhoz, hogy kiderüljön, nem fog ma egy méterrel sem többet mászni. A bokájára nem tudott ráállni, és persze az perceken belül a normális méretének kétszeresére dagadt. Tehát eldőlt, hívni kell a helikoptert.
Magamhoz ragadtam az irányítást :-) és beütöttem a mindig is rettegett 112-t a mobilba. Mivel németül nem beszélek, angolul kezdtem. A vonal túlsó felén lévőnek ez a nyelv nem volt az erőssége, de pár másodpercen belül egy új ember szólt bele, immár számomra is érthetően. Elmondtam mi van, hol vagyunk, melyik útban, melyik csúcs alatt, stb. (Elég nehezen értette meg a német neveket. Nyilván frenetikus a német kiejtésem.) Ezután megígérte, hogy küldi a segítséget.
Eltelt pár perc, már csörgött is a telefon, ezúttal egy másik helyről hívtak vissza. Ismét el kellett mondani mindent, amit az előbb is. Volt egy kis félreértés, mert az ember azt hitte, hogy a tegnap mászott Peternpfadban vagyunk. Mikor tisztáztam vele, hogy egy mászóútban vagyunk, akkor sietve letette a telefont. Ugyanis ő azt hitte, hogy turistaúton vagyunk, ahonnan csak a sérültet kell elvinni. Ezt az információt adta meg a helikopternek is, akit most sürgősen értesítenie kellett, hogy engem is le kell vinni.

Újabb pár perces várakozás jött, majd ismét csörgött a telefon. Ekkor már hallottuk a helikopter hangját. Innentől az következett, hogy az ember velem beszélt telefonon, és közben a helikopterrel is beszélt rádión. Nekem mondani kellett, hogy a helikopterhez képest hol vagyunk. Látjuk-e éppen, halljuk-e éppen, stb. Először nem nagyon jó helyre jött, eltűnt előlünk, és már a hangját se hallottuk, de aztán visszatért, és sikerült magunkhoz édesgetni végre. Sosem gondoltam, hogy személyesen lesz ebben az élményben részem. A helikopter már velünk szemben függeszkedett, de még lejjebb volt vagy 100 méterrel. Mondtam a telefonba, hogy feljebb kell jönnie, még feljebb, stb, a helikopter pedig szépen emelkedett egyre feljebb, míg végül megállt szemben velünk, és integetett. András mutatta az Y-t, én pedig próbáltam hallani - esélytelenül - amit a telefonban mondtak. A helikopter egyszer csak hátat fordított, és erőteljes süllyedésbe kezdett a falu felé. (A pilóta, mielőtt megfordult, kézzel jelezte, hogy láttak, és jönnek vissza. S.A.) Ekkor már ismét hallottam, amint a telefonos ember megnyugtatott, hogy a helikopter nem örökre hagyott itt bennünket. 

Láttuk, hogy leszáll a falu sportpályájára, anélkül, hogy a hajtóművet leállította volna. Közben nézegettük, hogy ugyan, hogy fog idejönni hozzánk bárki is. A fölöttünk lévő fal ugyanis volt vagy 30-40 méter magas, és minimum teljesen függőlegesen meredezett a fejünk fölé. Amíg nézelődtünk, megpendítettem, hogy tán el kéne rakni a köteleket, de végül "hátha kell még valamire" felkiáltással semmit nem raktunk el. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag én balga módon azt képzeltem, hogy majd jön egy ember, akit szépen leraknak hozzánk, aki megnézi az András lábát, aztán kényelmesen összepakolunk, és visszajön értünk a helikopter. 

András nem tudom, képzelt-e valamit, ezt ott nem tárgyaltuk ki. Minden esetre elég nevetséges feltételezés volt, így utólag. (Először arra gondoltunk ugyan is, hogy talán majd lejjebb kell ereszkedni, egy a faltól kintebbre eső párkányra, de egyben arra is gondoltunk, hogy innen már az ő dolguk, hogy mi lesz.....innen volt ez a nagy elbizonytalanodás. S.A.)

Időközben a második páros előlmászója is látótávolságba került Zoli személyében. Ő annyira lehidalt a látványtól, és a hallottaktól, hogy kérte, dobjunk neki egy kötelet, hogy hamarabb fel tudjon jönni hozzánk. Így nemsokára már hárman néztük a sportpályát a történéseket latolgatva. 

Csakhamar meg is láttuk, ahogy a várva várt kis sárga csoda ismét felemelkedik, és elindul felénk. Alatta lógott egy ember is. Most következett, amire annyira kíváncsi voltam mindig is, de sosem szerettem volna közvetlen tapasztalatból információt szerezni.

A gép lassan megközelítette a falat. Az ember lógott alóla, és egy zsákba rakott (mint utóbb kiderült, 100(!) méter hosszú) kötélcsomóból eresztette magát lefelé. A gép egyre feljebb emelkedett, hogy a felettünk lévő szikla fölé jusson. Amikor már elég magasan volt, elkezdett közelebb jönni, egészen addig, amíg a mentőember kötele már ráfeküdt a sziklafalra. Ekkor az ember már csak kb. másfél méter távolságra volt tőlünk (ekkora áthajlás volt a falban), de szerencsére őt már elértük, és be tudtuk húzni magunkhoz. Nem volt másfél percnél tovább ott.
Tisztázta, hogy ki a sérült, és kit kell még levinni. Mikor tudatosodott bennem, hogy innen piszok gyorsan menni kell, magunkra kapkodtuk a hátizsákokat, meg a standból ami cucc még ott volt (expressz, karabiner), aztán kapkodva kezdtem volna magamat kibontani a kötélből (András már korábban megtette), amikor Zoli közbeszólt "levágja", és tényleg, mintha az életet jelentő köldökzsinóromat vágta volna le, olyan volt, amikor megláttam a takaros kis metszőolló-szerű szerszámát kétségbe ejtő bizonyossággal közelíteni a szép, alig használt, könnyített, everdry, csúcsszuper, szeretett zöld-lila félköteleinkhez..., aztán nyissz, és kész :-(. (Tényleg nem sokat tökölt. S.A.) Zolinak még odaszóltunk, ha tudják, hozzák le a köteleket.

Egy-egy karabinerrel bekötött a mentőangyalunk maga mellé, és már vonszolt is le minket a párkányról. Ekkor még megsüllyedtünk néhány métert, és "felkenődtünk" a merőleges sziklafalra, meg a (szeretett zöld-lila) kötél is beleakadt a lábunkba, és vonszoltuk magunkkal. De azt ott sikeresen leszedtük, a helikopter pedig már tépett is ki minket a semmibe. (Na ez valami fantasztikus élmény volt....Lógtunk a helikopter alatt egy kötélvégen hárman, tényleg a semmibe. A bajomról már szinte meg is feledkeztem, annyira lenyűgöző volt a látvány, ahogy a faltól távolodóban egyre jobban kitárult a látvány az egész hatalmas sziklafalra, csúcsokra, mindez madártávlatból. A szél zúgott, hűtöttem a bokám, és elég hosszú volt ez a lebegő utazás. S.A.) Nem volt rossz látvány, és én nagyon élveztem az egészet, ezt meg kell mondanom, bármennyire is nem szerettem volna kipróbálni.

Jó messzire elvitt a faltól, 2000 méterről le egészen 5-600-ra, és lerakott minket egy országúttal határos mezőre. Félt a földet éréstől András a sebesült lábával, de annyira puhán ment minden, hogy nem is érzett semmit belőle. A helikopter elment. A mentő ember összeszedte a kötelet, s mire ezzel végzett, már jött is vissza kis sárga gép, hozott egy orvost. Ő megnézte Andrást, de a könyöke bekötésén kívül sok mindent nem tudott vele csinálni. Felfektették egy hordágyra, betolták a helikopterbe, és már mentek is vele a Rottenmann-i kórházba. Én itt búcsút vettem a helikoptertől, értem a mező szélére egy rendőrautó jött, hogy visszavigyen a kocsihoz. Nagyon rendesek voltak ők is, pedig lányos zavaromban azt se tudtam hol vagyok, és így őket is belekavartam egy 5 perces kerülőbe. Hiába meaculpáztam, bizonygatva, hogy általában nem vagyok ennyire hülye, szerintem ráerősítettem a férfiakban amúgy is nagy adagban meglévő "hülye nő" előítéletre. Végül azért megtaláltuk a kocsit. Itt a rendőrök is kifaggattak, mi történt, hogy történt, hol történt. Megmutattam a falrajzot, kérdezték, volt-e rajtunk sisak. Nem volt elég, hogy mondtam, hogy volt, meg kellett mutatnom őket, mind a kettőt. Aztán kérték András beülőjét, amit le is fényképeztek. Igazolványainkat is elkérték, mindkettőnkét. Ezután távoztak, én pedig beütöttem a GPS-be Rottenmannt, és elmentem Andrásért. 

Már éppen végeztek vele, és tolták ki a folyosóra, mikor odaértem. Elég ijesztő látványt nyújtott. Lába begipszelve, karja begipszelve, melyből egy csövön kis, véres folyadékkal félig telt tartály lógott. Mint utóbb kiderült, ez utóbbi csak sín volt, melytől néhány nap múlva meg is szabadult, de a gipsz a lábán az viszont tök komoly volt. Mint kiderült, két helyen tört el a bokája, melyből az egyik - annak ellenére, hogy nem mozdult el - hosszadalmas felépüléssel jár. 

Azóta már járógipsze is van, és ami pillanatnyilag az izgalmat fenntartja, megérkezett a helikopteres mentésről a számla. Hát ezt most nem akarom nyilvánosan kitenni mennyi volt, de a helikopter percdíja 83 euró, és a mentés lényegesen több, mint egy órás repült időt vett igénybe. Két napja küldtük el a megadott helyre, egy kitöltött adatlappal, az OeAV tagdíj befizetését igazoló bizonylattal együtt. Már írtak is erről a bűvös Knox-Versicherungsmanagement GmbH-tól, hogy megkapták, megvizsgálták, és továbbították a papírokat a biztosítónak. Bár szerintem tiszta a kép, azért nem merünk fellélegezni, csak majd ha a biztosító értesítését is megkapjuk, hogy kifizették a mentést a biztosítás terhére.

Nos a tanulságok tömören:

1. A mászóútnak a kiszállásban van vége. Nem előtte 1-2-akárhány hosszal. (Egyébként meg a parkolóban természetesen, de ezt most hagyjuk.)

2. Ha már helikoptert hívsz, mindent pakolj össze, mire érted megy, főként ha nincs más aki lehozza, mert különben ott marad. (A kötelünket a Zoli-Éva páros lehozta, ezúton is köszönet érte. Kb. 1 méterrel lett csak rövidebb.)
((3.) Még egy kisebb baleset is (mint boka-, vagy térd rándulás miatt kerülhetsz olyan helyzetbe, hogy nem tudod folytatni a mászást, így helikopteres mentésre lehet szükséged. Én azt hiszem az OeAV örökös tagja leszek.
(4) Ha már megtörtént a baj, ne ess pánikba, őrizd meg a higgadtságod. Ez nekünk sikerült. S.A. )
Áve!
(Ezzel a mi történetük véget is ért, bár kalandjaink még nem teljesen, de innen a történet már nem a miénk. Ezt ha akarják, a Zoli és Éva mesélhetik el, hiszen amikor a helikopter kiemelt minket a falból, Ők ott maradtak az útban tovább fel. S.A.)